2016. szeptember 9., péntek

A parajdi sóbánya


A parajdi sóbánya az erdélyi Parajd közelében található. A parajdi sótelep Európa egyik legnagyobb sótartaléka, a sótömzs maga 1,2 km × 1,4 km átmérőjű, enyhén ellipszis alakú és 2700 m mélységbe gyökerezik. Több száz jövő-év kibányászható sóját rejti magába, és ezzel Erdély gazdagságának egyik legjelentősebb kincsesládája.

A parajdi sót, már a 15. századtól kezdve "székely sónak" nevezték, mely nevet adott egy erdélyi tájegységnek (= "Sóvidék"), munkát és megélhetést biztosított századokon át a vidék népének.

A sóbányászat története a római korig vezethető vissza. Négy amfiteátrum típusú felszíni "sóvágást" és a környéken előkerült "L V M" (Legio V Macedonica) feliratú téglákat említenek az írott források. A visszavonuló rómaiak által elhagyott sófejtéseket először az avarok, majd később a bolgárok vették művelés alá. A többi átvonuló vándornép (gótok, hunok, gepidák) ideje alatt szünetelt a só kitermelése. A honfoglaló magyarok egyik vezérének, Töhötömnek a kémei már előre jelentették hogy Erdélyben sót "ásnak". I. István magyar király sószállító hajói, már 1003 után, rendszeresen közlekedtek a Maroson.

A székelyföldi ősi vagyonközösség és jogi egyenlőség nagymértékben meghatározta a székelyek sóbányászatát és kereskedelmét. A legelső hiteles írásos utalás a parajdi só bányászatára 1405-ből való, amikor Luxemburgi Zsigmond király megtiltotta, hogy a földesurak saját birtokukon sóbányát nyissanak. II. András magyar király törvénybe foglalta, hogy a székelyek és szászok évente háromszor vihettek maguknak sót a bányából.

1463-ban Mátyás király megerősítette a székelyek szabad sóbányászatát és kereskedési jogát. Az 1562-es székelyföldi felkelések leverése után János Zsigmond a királyi kamara javára lefoglalta a parajdi sóbányát.

Báthory Zsigmond ígéretet tett az ősi jogok visszaállítására, de a törökök leverése után - székely segítséggel - visszavonta felszabadító levelét (1595). 1601-ben Báthory Zsigmond fejedelem a székely székeknek külön-külön kiadott oklevelekkel visszaadta régi szabadságjogaikat. Szinte mindenik erdélyi fejedelem választási feltételei között ott szerepelt a székelyek ősi szabadságjogainak tiszteletben tartása a szabad sójog is; (Báthory Gábor 1603, Bocskai István 1605, Bethlen Gábor 1613 és I. Rákóczi György 1631). A szabad székelyek II. Rákóczi Györgyyhöz intézett panasza nyomán, az 1651-es diéta visszaadta a szabad székelyek sóját, de korlátozta a só fogyasztását házi használatra. Apafi Mihály 1661 után sikeresen védte meg az erdélyi sóbányákat a törökök támadásaival szemben. A székelységet jogilag megillető ingyen sót a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idejére adták vissza. 1714-ben a sóbányászat Habsburg kiváltság lett. Ebben az időben a só ára nagyon megnőtt, a Székelyföldre is Óromániából csempészték át. Mária Terézia külön rendeletben, 2000 mázsára korlátozta a székelyek szabad sóját.

Az 1848-as szabadságharc előtt felvirágzott a csempészet, a csíki székelyek nyíltan kereskedtek a darabsóval, faluról falura hordták és fele áron adták. Ezért Parajd alig tudott 25 000 mázsát eladni évente. A forradalom után a termelés megnőtt 90 000 mázsára, miután visszaszorították a sócsempészetet.


Orbán Balázs szerint 1861-ben az egész Székelyföld és Szászföld parajdi sót használt. Parajdon a földalatti sóbányászat 1762-ben kezdődött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében, Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével, a József-bányát. Ekkor rátértek a csúcsíves (harang alakú, a helybéliek szerint “süveg alakú”) bányaterem kiképzésére, amelyet az uralkodóról, II. Józsefről neveztek el. A névadás valószínűleg II. József 1784. évi parajdi látogatásának következménye volt. A kitermelt sót (alaksót), bivalybőrbe kötve, négy pár ló húzta a felszínre, de 1765-ben még láttak felszíni fejtést is. Módszeres bányászatról 1787-től beszélhetünk, amikor Parajd sója a bécsi kincstár tulajdona lett. A József-bánya harang alakú terméből két oldalkamrát nyitottak, a Károly- és Ferdinánd-bányákat, melyeknek szintén csúcsíves alakjuk volt. Mélységük, a szállítóaknával együtt, 66 m lett.

A parajdi sófejtés

A parajdi székely sófejtés a 19. században is egyedülálló volt a maga nemében, és ősidőktől fogva gyakorlatban lehetett. A többi fejtési módozattal szemben, itt sem vaséket, sem pörölyöket nem használtak a felverésbe már előkészített padok felszakításához. Az idős sóvágók még emlékeznek rá, hogy a 20. század elején is kagylóforma “alaksót” bányásztak faékkel. A kagylófejtés első művelete a “réselés” volt. Egymástól padnyi távolságra jelölték meg a vésendő szakaszokat. A kivésett árkot, kötött rés-seprűvel, a “porvonóval” tisztították meg a “millyesótól” (törmeléksótól) a harmadrendű sóvágók, vagy alkalmi munkások. A már megtisztított árok alatti résbe kétféleképpen verték be a szögeket (faékeket): a nagyokat elölről hátrafelé, kissé ereszkedően, vízszintesen “supálták” (ütötték) beljebb, amíg a sóból jövő hang élessé vált, akkor egyszerre ütötték, vezényszóra. Az enyhén lefele tartó repedések mentén, hátul ívesen, kagylóformán tört ki a pad a sótömzsből (az “anyasóból”). A kagylószerű alaksó fejtési módja tulajdonképpen a külszíni talpfejtésből ered, de ugyanúgy fejtettek a tárókban (a “homlok”-on) és a harang alakú bányákban is. A sószállítás a 19. század közepétől a József-bányában kiépült “gépely” (lovas-felvonó) segítségével történt. Nyolc ló húzta a csigát és forgatta a vaskarikát.

Forras : itt













PARAJD

Székelyudvarhelytől 38 km-re északnyugatra a Kis-Küküllő mentén, a Görgényi-havasoktól délre fekszik.

Határában a Kis-Küküllő és a Nagyág völgyén felfelé haladva emelkedő sziklacsoport egyik csúcsán állnak Rapsóné várának romjai. Ősszékely várnak tartják, eredete, sorsa ismeretlen. Az 1974. évi ásatás alapján 11-12. századinak becsülik.

A településnek már a rómaiak korában is működtek sóbányái. A hagyomány szerint eredetileg a mai Deszkásvár-dűlőben feküdt, melyet az itt talált településnyomok megerősítenek. Kápolnásmezőn egykor Szent László kápolnája állott, romjai 1852-ben még látszottak.


A Székelyföld lakói 1562-ig szabadon rendelkeztek a sóval, a sóvidéki sót a székely nemzet sójaként is emlegették, de a székelyek sorozatos lázongásai miatt II. János magyar király a székely sóbányákat állami monopóliummá nyilvánította. II. János elrendelte a sóbányák őrzését és így jön létre 1564-ben Parajd települése. Az erdélyi fejedelemség korában a székelyek sóbányája, a kamaraispán székhelye a szomszédos Sófalván volt. Parajd települése megszületésétől kezdve még sokáig Sófalva a későbbi Felsősófalva tartozéka, 1669-ben válik ki önálló településként Sófalvából. A Habsburg uralom alatt nyitják meg Parajdon a sóbányákat. Orbán Balázs által megjelentetett Székelyföld leírásában 1868-ban 1375 lakosából 1226 székely, 31 idegen és 18 más nemzetiségű, 1910-ben 2888 lakosából 2858 magyar, 17 német, 8 román volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Parajdi járásához tartozott. A Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolásával 1968-ban Parajdhoz csatolják az addig önálló községként szereplő Sófalvát, így a mai nap Alsó- és Felsősófalva, illetve Békástanya Parajd község része.

Forras : itt

Fotók












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése