Szatmárt már Anonymus is említette elbeszélésében, mely szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek Szatmár várához érve azt három napi ostrom után győzedelmesen bevették.
1150-ben Zothmar néven említik először. 1000 körül, Gizella királyné királyi vadászokat telepített, akik megalapították „Németi” települést.
1162–1172 körül III. István király vámját és más jövedelmeit a Szentjobbi apátságnak adta.
Árpád-kori várát a tatárok 1241-ben lerombolták.
Szatmár és Németi a szatmári várral együtt a tatárjárás után nem sokkal újjáépült, és virágzásnak indult.
1247-ben István ifjabb király itt alakította ki székhelyét, az évben már itt adta ki oklevelét például Panyola község felosztásáról.
1264-ben V. István magyar király a szatmári vendégnépeknek a (székes)fehérváriakéhoz hasonló kiváltságokat adott a bíróválasztásra és a bíráskodásra, a bor- és a posztóárusításra, a papválasztásra vonatkozóan.
1291-ben III. András király, majd 1310-ben Károly Róbert király is megerősítette a szatmári polgárok még V. Istvántól kapott szabadságlevelét, mely szerint a fehérvári polgárokéhoz hasonló kiváltságokat élveztek a szatmáriak is.
1543-ban I. Ferdinánd király Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek; Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adományozta „örök birtokul”.
A Báthoryak a Szamos-folyó vizének Szatmár fölött új medret ásattak, mely az egész várost mint szigetet vette körül. A város mellett, a szigeten belül pedig hatalmas földvárat építettek. A vár sáncait hatalmas szálfák és vesszőfonatok tartották össze és bástyái is földdel voltak megtömve. A váron kívül mély árok húzódott, amely vizét a Szamosból nyerte. Hogy a várat ne lehessen egykönnyen megközelíteni, a várárok jegét télen is állandóan vágták.
A várost palánk (magas deszkakerítés) vette körül, kívülről megtapasztva, hogy a tűznek ellenálljon. Ez a kezdetlegesnek tűnő erődítési mód azonban biztonságot nyújtott az olyan ostromló seregek ellen, mint a felkelő csapatok, vagy a portyázó törökök, melyeknek nem voltak ágyúi.
Szatmárnémeti eredeti román neve (ami a magyarból lett átírva) egy olajprésen, amit a Princz-testvérek vasöntöde és gépgyár készített
1411-ben Zsigmond király Brankovics György szerb despotának adta cserébe Nándorfehérvárért Szatmár és Németi városokat is vámjával és tartozékaival együtt.
1460-ban Szatmár ismét királyi birtok volt, Mátyás király, halála után fiáé Corvin Jánosé, majd Szapolyai Imre birtoka lett, utóbb János Zsigmond foglalta el, majd a lengyelek égették fel. 1661-ben a törökök pusztították el, 1676-ban I. Apafi Mihály sikertelenül ostromolta, végül a 18. században lerombolták, nyoma sem maradt.
1711. április 30-án itt, a Vécsey-házban írták alá a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét. 1802-ben az erdélyi egyházmegyéből hasították ki a szatmári egyházmegyét, melynek székhelye lett. 1910-ben 34 892 lakosából 33 094 magyar, 986 román és 629 német volt.[3] Ugyanekkor számba vették a lakosság felekezeti összetételét is: a polgárok között 13 418 református, 7194 izraelita, 6998 római katolikus, 6977 görög katolikus, 236 ágostai evangélikus, 55 görögkeleti (ortodox) és 9 unitárius volt.
A Deák (ma Libertății) tér 1940–1944 között
1970. május 14-én a Szamos áttörte a töltést és hatalmas árvíz pusztított a városban. Ezt dokumentálja az Epopee pe Someș című könyv.
1987. január 15-én az Unio bányagépgyártó üzem mozdonyszerelő részlegének épülete összedőlt a tetőn felgyűlt hó súlyától. Sokan meghaltak. Az esetet az újságok nem írhatták meg, és a szemtanúkat figyelmeztette a Securitate, hogy a titoktartás állampolgári kötelességük.
Forras : itt
Fotok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése