Az 1734-es városleírás csupán egy (főtéri) vendégfogadót említ, azonban egy 19. század eleji lexikon már arról tudósít, hogy a városban „…több kávé- és mulatóház van." A reformkor általános modernizációs törekvéseinek vidéki hatása e vonatkozásban nehezen mérhető. Különösnek tartjuk, hogy a Kolozsvárra látogató anyaországi utazók (Paget János, Táncsics Mihály, Gyulai Pál, Kazinczy Ferenc), bár részletes élménybeszámolóikban bemutatják a várost, a helyi társadalom szokásait és életvitelét, egyetlen kávéházról sem tesznek említést.
Pest-Budán a török hódoltságot követő időszak kávéfőzdéiből, patriarchális kávéméréseiből fejlődtek ki a későbbi világváros modern kávéházai. Kolozsvárra vonatkozóan jóval kevesebb információval rendelkezünk, és gyanítható, hogy a 17–18. század folyamán a kávézás szokása, kultúrája jobbára a magánélet színtereire korlátozódott. Az általános fejlődésbeli lemaradás következtében a kávémérésnek nem alakultak ki a céhes keretei, a vendéglátóipar differenciálódása aránylag nagy időeltolódással következett be. Ebből következően, maga a „kávéház” megnevezés a 19. század első felének forrásaiban csupán esetlegesen bukkan fel. Az a következetlenség, ahogyan a korabeli kútfők megjelenítik az újszerű fogalmat, arra utal, hogy az osztrák birodalom keleti részén a kávéház klasszikus formájának, fogalmi letisztulása ebben a periódusban még nem történt meg.
Az 1800-as évek első felében, az erdélyi vendéglátóiparban két alapvető intézménytípus különíthető el: vendégfogadó és „rendes” vendéglő, ezek mellett a mulatókert, illetve „mulató házotska” is felbukkan. Okkal feltételezhetjük, hogy kávét is mértek ezeken a helyeken, ugyanis a kávé kérdése élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Sőt az élvezeti szer túlzott fogyasztása a pesti orvosok egy részét már ellenkampányra késztette. Kolozsváron mindez sajátos megközelítésben jelentkezett: „a kávé drága és hevítő, gyengíti az idegrendszert, s ezáltal ingeröltté, mérgezetté s az ideges nyavalyákra fogékonnyá teszen” – olvashatjuk a helyi sajtóban, majd az írás szerzője különböző pótlószereket ajánl: rozs, bab, vadcseresznye, gesztenye, árpa. Valószínűnek tűnik, hogy kevesen tették magukévá a tanácsot, ugyanis a kávéfogyasztás, és ennek „intézményesülési” folyamata töretlenül ívelt felfelé.
Kolozsvári vendégjátékai idején (az 1820-as években) Déryné Széppataki Róza, magánjellegű meghívásoknak eleget téve, több alkalommal hódolt az egzotikus élvezeti cikknek. Visszaemlékezéseiben többek közt beszámol Szentpétery Zsigmond színészkollégája „Tivoli” kávéházbeli nagy kártyaveszteségeiről is. 1847-ben a rendes vendéglők között volt számon tartva a „Honi kávéház” is, mely elnevezés megtévesztő, ugyanis minden valószínűség szerint – a „Tivoli”-hoz hasonlóan – még nem tekinthető tulajdonképpeni kávéháznak. Tekéző asztallal nemcsak a „Honi” és a „Tivoli”, hanem a „Diana-fürdő” és a „Biasini” is el volt látva. Ez utóbbi, melyet a korabeliek vendéglőként, szállodaként és kávéházként egyaránt emlegettek, minden szempontból magasabb nívót képviselt. A Gaetano Biasini által az 1830-as évek végén létesített többfunkciójú intézmény fél évszázadon át uralta az erdélyi vendéglátóipart. A század közepén a kávéházak differenciálódása még csak csírájában jelentkezett, mindazonáltal Kolozsváron 21 kávéfőzőt és kávéárust, valamint 4 cukrászt tartott számon a helyi statisztika.
A cukrászda (cukrászbolt) – ekkor még – nem önálló vendéglátóipari intézmény, mégis Kolozsvár viszonylatában a klasszikus kávéház elődjének tekinthető. A német Kaffé Konditorei kávéháztípus az 1880-as évekig Erdélyben is markánsan jelen volt. A század közepétől egyes cukrászok átalakítják boltjaikat szélesebb kínálatot nyújtó vendéglátó-helyekké, és megteremtik az ülve fogyasztás lehetőségét. Ez a folyamat Kolozsváron is jól dokumentálható: Ulrich József (Piacsor, Brandt-ház), Tauffer Adolf, Tauffer József (Nagypiac, plébánia mellett), ifj. Wurscher János (Nagypiac 9.), Simon Ferenc (Belmonostor u. 11.), megtartották cukrászdájukat, bár „jó kávét is mértek”, sőt néhol tekézésre is volt lehetőség. Orbán József (Rhédey-ház), Tauffer János (Főtér, a plébánia mellett), Sübek Antal (Híd u. kir.-ház), Weisz Herman (Nagypiac, Lábasház) cukrászatuk mellé kávéházat is nyitottak, és ez a típusú szolgáltatás uralta a 19. század hatodik-hetedik évtizedét. Kérdés, hogy egy vendéglátóipari vállalkozás „kávéház és cukrászda” néven való működtetése feltételezte-e a tér szegregációját. Két példát (Orbán és Tauffer) találtunk arra vonatkozóan, hogy a tulajdonos a térbeni elkülönítés mellett döntött, a kávéház rész „egybe volt kötve egy jól berendezett cukrászattal”.
Orbán József Rhédey-ház „alatti” cukrászda-kávéházában gyaníthatóan nagyobb hangsúlyt kapott a „kávéház”. Gyakran hirdeti egyszerűen csak kávéházként, amely talán a legtekintélyesebb lehetett a maga korában: „8 terem, melyből 2 tekéző, egy olvasó és 3 külön társas játékokra van berendezve. A magyar és német újságirodalom mintegy 40 lap által van képviselve, ezek között több napilap, képes és élczes hetilap.” Tauffer János ugyancsak kávéház és cukrászdaként hirdetett vállalkozását, a közvélemény „a füstös Taufer”-ként emlegette. Szabó Dezső szerint „arról volt híres, hogy a süteményei annyira magukba szívták a nagyrészt középiskolás vagy egyetemi diákok dohányfüstjét, hogy megevésük szintén a nikotinszenvedélyt elégítette ki.” Reklámhirdetések alapján az a kép körvonalazódik, hogy a tulajdonképpeni cukrászdában nem vagy csupán elvétve helyeztek el tekeasztalt, nyitvatartási idejük másként volt szabályozva, jóval szélesebb réteg látogatta (hölgyközönség, cselédek, gyermekek is). Tauffer Adolf cukrászdájában például „szivarozásnak hely nem adatott”.
A „kávéház” cégnév mint a cukrászdától elkülönülő kategória 1880 tájékán válik dominánssá a kolozsvári forrásokban, ahol felbukkannak az ún. kávémérések is. Működésüket a hatóság a kávéházakéval együtt szabályozta. A kávémérés többnyire a reggeli kávéfogyasztás színtere volt, melyhez tej és sütemény tartozott. Állandó klienskörét jórészt az alsóbb rétegek és a diákok alkották. A városközponttól relatív távoli elhelyezkedése, az igénytelenebb belső térkialakítás, a kisebb alapterület, a korlátozottabb nyitvatartási idő (hajnali 3-tól este 11-ig), a biliárdasztal hiánya, szeszesitalok árulásának tilalma – mind olyan jellemzők, melyek markánsan megkülönböztették a kávéháztól. Nem utolsósorban a kávéházat látogató polgár számára a kávémérés közönségének rétegösszetétele is elfogadhatatlan volt. A korabeli források furcsamód ritkán használják a kávémérés kifejezést, mintegy sugallva: a kávéházak fogalmát – legalábbis Kolozsváron – igen tágan értelmezték. Kérdés, hogy a kávémérések szolgáltatási szerkezete mennyiben tért el a kávéházakétól, továbbá hogy minek tulajdonítható a férfi tulajdonosok majdnem teljes hiánya, míg a kávéházak esetében ők a dominánsak.
Külön kell szólnunk azokról a kávéházakról, melyek a szállodák szolgáltatási struktúrájába tartoztak. A vendégfogadókban, majd az első generációs szállodákban a kávémérés mindig is a vendéglátás általános szolgáltatásai közé tartozott, azonban a 19. század végi modern szállodák többsége már térben elkülönített klasszikus kávéházakkal rendelkezett. Étterem mindenikben, kávéház viszont csak a patinásabbakban, nagyobbakban volt. Gyakorta megtörtént, hogy a felújítások nem titkolt célját egy korszerű kávéház kialakítása jelentette. A múlt század eleji kimutatások, címtárak a szállodák komfortszintjének megjelölésekor külön rögzítették a kávéház meglétét. Kolozsváron a „szállodabeli kávéházak” színvonalasabbak voltak a többieknél, ám voltak kivételek is.
A kolozsvári kávéházak számának ugrásszerű növekedése a századforduló éveire tehető. Ez abszolút értelemben számítandó, ugyanis e tekintetben a régió nagyobb városaitól még ekkor is elmarad. A nagyobb beruházások, építkezések, a népességnövekedés, az egyesületalapítás, vagyis általában az urbanizációs folyamatok felgyorsulásának korában az egyre növekvő és változatos polgári igényeket többek közt a kávéházak elégítették ki. Anélkül, hogy túl messzire rugaszkodnánk a források által sugallt képtől, és közvetlen összefüggéseket keresnénk a népszaporulat, a lakóházépítés üteme és a kávéházak elterjedése között, szembetűnő ez utóbbi kategória gyarapodása, ami elsősorban egy újfajta, polgári igény elterjedésének tulajdonítható.
Nagyváradon és Aradon a rendkívül erős zsidó polgárság, Temesváron pedig a főként németek által dominált fejlett ipar már az 1880-as évektől táptalajként szolgált a vendéglátóipar és ezen belül a kávéházak iránti igény megerősödéséhez. A megközelítőleg hasonló népességű városok közül erősen szembetűnik Kolozsvár lemaradása, melyet csupán a 20. század első évtizedének végére tud behozni.
A tágas és kényelmet biztosító belső térszerkezet kiemelt fontossággal bírt a vendégek számára. Minden kávéházban volt legalább egy nagyobb terem, fülkék nélkül, ahol a legteljesebb áttekinthetőség elve érvényesült. A többé-kevésbé igényesen kialakított enteriőr mellett a topográfiai elhelyezkedés és a külső aspektus is meghatározó volt. Az úri közönség minden igényének megfelelni kívánó kávéházakat a Főtéren és az innen nyíló utcákban találjuk (Unió u., Wesselényi u., Szentegyház u., Deák Ferenc u., Jókai u.). A többfunkciós és nagyobb befektetéssel épült vendéglátóhelyek impozáns, igényesen kialakított külsővel hívták fel magukra a figyelmet. Megfigyelhető az a törekvés is, hogy a földszinti kávéházi részt legalább két utca határolta, és a hatalmas átlátszó ablaktáblák biztosították a vizuális kommunikáció lehetőségét a kinti nyilvánossággal.
A meleg évszakban a kávéházasok, ha tehették, a közteret is igénybe vették, asztalokat helyezve el a szomszédos járdafelületen. Ez bevett szokás volt bárhol, ahol a modern kávéházak megjelentek. Egyike az első ilyen sajátos „térfoglalásoknak” Kolozsváron 1890-ben esett meg. Érdemesnek tartjuk részletesebben szólni erről, ugyanis amellett, hogy egy fővárosi párhuzamra is ráleltünk, az eset rávilágít a hatóságok eltérő értékelésére is. Kikaker Boldizsár kávéháztulajdonos (Főtér 22. sz.) üzlete előtt – pesti mintára – dísznövényekkel körülvett nyárikertet kívánt létesíteni, méghozzá oly módon, hogy saját költségén leaszfaltoztatott volna egy 12 m x 6 m nagyságú területet. A hatóság elutasította kérelmét, ezt követően fellebbezését a törvényhatósági testület tárgyalta. Értelemszerűen, a közmunkabizottság pártolta a vállalkozót, ellenben a közgyűlés rendészeti szempontok alapján elutasította a beadványt. Úgy érvelt, hogy „ezen az élénk forgalmú helyen a terület egy részének elfoglalása által a közlekedés nagyon megakadályoztatott volna.” Budapesten is rendőrségi sugalmazásra döntöttek a köztér használatának korlátozása mellett, de ott morális tényezők miatt: gyanús egyének bujkálhatnának a rendőri tekintet elől, továbbá alkalom születne arra, hogy a kívül sétáló tisztességes hölgyeket a bent ülő férfiak erkölcstelen megjegyzésekkel illessék.
Forras : itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése